Szilaj júniusi levele
Sziasztok, kedves Blog Látogatók!
Azok kedvéért, akik még mindig szeretnék tudni, hogy mi van velem, a hajdani szerencsétlen sorsú csikóval, ismét jelentkezem. Ha jól emlékszem, utolsó levelem a patabetegségem miatti boksz fogság kesergéseiről szólt. Nos, ezen is túl vagyok, remélhetőleg nemsokára ismét a legelőn tépkedhetem a friss füvecskét (nyami!).
Azt azért nem gondoltam volna, hogy az első utam egy buszos (illetve egy ló szállítós) kirándulás lesz.
Június 1-jén ugyanis a szokásos reggeli séta elmaradt és gondos fésülgetés, szépítgetés után
egy furcsa valami felé vezettek gondozóim. Akár kis istálló is lehetett volna, mert még szénát, répát is láttam benne, de sokkal kisebb volt és valahogy a talaja is olyan furcsának, lejtősnek tűnt. Szégyellem bevallani, de inamba szállt a bátorságom és csak azért nem próbálkoztam menekülőre fogni a dolgot, mert gondozóim előre mentek és kedves szavakkal, csemegékkel ösztökéltek a követésre. Fel is baktattam, és nem történt semmi baj. Viszont az már nem tetszett, hogy kikötöttek, bár megnyugtattak, hogy ügyes fiú voltam, hogy kb10 perc alatt felmentem a ló szállítóra (mi a csuda???), és ez a „biztonsági öv” csak azért kerül rám, hogy nehogy utazás közben megsérüljek. Azt nem tudom, mit jelent az, hogy „utazás”, de ha ők mondják, akkor biztosan igazuk van.
Viszont amikor mozogni kezdett az „istálló” talaja alattam, és én nem tudtam elugrani, akkor csaknem pánikba estem.
Segítség! Nem akarok utazni! – nyerítettem kétségbeesetten, de biztos nem tudtam érthetően kifejezni magam, mert nem álltunk meg. De nem is történt velem semmi rossz, csak egy kicsit zötykölődtem.
Na, egye fene, megyek – csak mert annyira bízom bennetek – gondoltam, és elkezdtem majszolgatni az odakészített répát és szénát.
Aztán egyszer csak megálltunk, és ahogy füleltem, ismerős hangokat hallottam. Gondozóim ismét bejöttek hozzám, újfent megdicsértek, aztán vezetőszárra fogtak és lesétáltattak arról a micsodáról.
Legnagyobb meglepetésemre azt az ismerős arcot láttam meg, akit a körülöttem lévők mindig „doktor úrnak” szólítottak, és aki mindig segített rajtam, ha valami bajom volt. Legutóbb beteg patámat kezelte.
Hú, gondoltam. Ez meg mi a csuda? Látogatóba jöttünk a doktor úrhoz?
Sok időm nem volt arra, hogy a válaszon töprengjek, mert hirtelen egy szúrást éreztem. Szemtelen bögöly ! Kezdtem el mérgelődni.
De valami különös bögöly lehetett, mert nem sokkal a csípés után nagyon elálmosodtam.
Nem is bántam, hogy bevezettek valahová ahol legalább nem voltak böglyök, legyek, és ott voltak körülöttem védelmezőim is. Nyugtatgattak, simogattak.
Így történt, hogy szégyen ide, szégyen oda, átaludtam a látogatást, pedig nagyon szerettem volna körülnézni, körül szaglászni ezen a furcsa helyen. Talán még szép lányokat is láthattam volna. Mert mostanában valahogy a lányok érdekeltek a legjobban. (Hi…hi…)
Hát az a fránya bögöly jól ellátta a bajomat. Még amikor visszavezettek a ló szállítónak mondott valamibe, akkor is olyan kótyagos voltam, hogy alig álltam a lábamon.
Így zajlott le az én vendégségem a doktor bácsinál.
Őszintén szólva, azóta valahogy másképp is érzem magam. Kezdetben fájdogált ott lenn valahol a pocakom alatt, de hála égnek most már nem érzem azt a kellemetlenül égető érzést.
Az viszont kicsit aggaszt, hogy a kedvem is más lett. Mintha nem érdekelnének már annyira a lányok. Nem látom olyan szépnek sem Bernit, sem Csokit, mint azelőtt.
Hát, úgy látszik, megkomolyodtam. Remélem, ez nem azért van, mert öregszem?
Na, már megint többet írtam, mint szerettem volna. Remélem, nem untattalak benneteket!
Most megyek, mert minden nap sétáltatnak, hogy – mint mondják - könnyebben gyógyuljon a műtét helye. Ezt azért nem értem. (???)
Milyen műtétről beszélnek?
Üdvözlet nektek, s igérem, hogy azonnal jelentkezem, ha lesz miről beszámolnom!
Addig is gyertek látogatóba, várlak benneteket!
Szilaj
